Hazajöttem. És senki nem érti miért nem akarok visszamenni. Mert Nyugat-Európa a tejjel-mézzel folyó Kánaán, ott minden szép és jó, az emberek kedvesek és mosolyognak... És folyton próbálom elmagyarázni, hogy nem, ez csak a felszín, de úgyse értik. De ezen meg sem vagyok lepődve, és meg sem próbálom már elmagyarázni. Csak valami olyasmit próbálok érzékeltetni, hogy mérsékelten volt jó... Elég ez. Minek romboljak illúziókat? De építeni se akarom őket.
Persze, az emberek mosolyognak kint. Ámuldoznak, hogy jééé, tudok hollandul, a tetejébe egész jól. Megkérdezik, hogy miért tanulok hollandul, mióta, miért vagyok Belgiumban és főleg hogy meddig maradok. Halottam néha a szívekről legördülő kövek koppanását, amikor közöltem, hogy áááá, már csak pár hónap aztán megyek haza.
Egyszer egy nyugdíjas bácsival kellett beszélgetnem. Állította, hogy Belgium mennyivel jobb, mint Magyarország. Túl öreg és túl degradált volt a beszédképessége ahhoz, hogy visszakérdezzek, élt-e már Magyarországon. Hozzátenném elég rossz korszakomban volt ez...
Persze itt kell megemlítenem, hogy ismerek iszonyú jófej flamandokat. Néhány háromévest és Pietert. A háromévesek még nem tudják, hogy egy kissé lehetetlen helyen élnek és csak egyszerűen mókásak és természetesek. Úgy vettem észre a hatévesek már tudják... Pieter, hehehe, ő meg nem tipikus flamand. Aki Varsótól Kölnig bliccel a vonaton majd elstoppol Liège-ig, és akinek nem kell magyarázni, hogy lehet egy szobában többen is élni, és az még jó is tud lenni (bizonyos életkor alatt persze), valamint aki bemegy egy puccos étterembe kinyittatni az éjjel-nappalis borunkat, azt tiszteletbeli kelet-európai :) Nem tudtam elhitetni vele, hogy panelházban nem annyira jó élni. Őt a panelek Oroszországra emlékeztetik. Ő oroszos, ott erasmusozott. Kinek Antewrpen, kinek Irkutszk :) A kedvencem az volt, amikor megkérdezte, fizetek-e ha villamosozok. Úgy tessék érteni, hogy vagyok-e olyan hülye, hogy fizetek...
És a szabályok. Nem fértem bele a 10 fokos látószögükbe. Persze, látom én hogy szépen mennek a dolgok, szépen gyűjtik a szemetet, szépek a buszok, kedvesek a sofőrbácsik és az ellenőrnénik, minden hivatalban megmondják hogy melyik papírommal hova legyek szives menni, és ott pikk-pakk elintéződnek a kis ügyeim, de valahogy megtapasztaltam a másik oldalát is a dolognak. Amikor nem volt jó egy vizsgaidőpont, azt mondtuk, hogy otthon is van akkoriban vizsgánk, nem tudunk aznap Antwerpenben lenni. Azt mondták, oldjuk meg otthon. Nem háborogtam, és nem csapkodtam asztalt, mert hazudtunk. Nem volt itthon vizsgánk, ott tudtunk lenni, csak készülni nem sikerült... Ott nem lehet megoldani, Magyarországon lehessen... Megadnak egy vizsgaidőpontot, aztán ennyi. Ja, hogy te erasmusos vagy, el se jutott a tudatukig...
Nem mondom, hogy első itthoni reggeleimen félálomban nem baktattam "haza" az antwerpeni utcákon, de valahogy nem betegedtem bele az itthonlétbe. Nem mondom, hogy nem furcsa ez az egész itthonlevősdi, de inkább azért, mert megint megváltozott körülöttem minden. Megint egy más helyzet, már csak féllábbal vagyok egyetemista, azok az emberek, akikkel együtt kezdtem, meg már eggyel sem azok...
De ez az antwerpenesdi...néha azon tűnődöm, én voltam-e aki ott voltam. Pedig én voltam, csak azért mégis más lettem egy kicsit.
